Nem attól lesz erős, hogy kibírja – Tinédzserek, bullying és aikido
A kamaszkor egyik legfontosabb kérdése talán nem is az, hogy „Ki vagyok?”, hanem az, hogy:
„Hol van a helyem a többiek között?”
A tinédzserek számára a kortársak véleménye, a csoporthoz tartozás, az elfogadás és a közösségen belüli státusz különösen fontossá válik. Ebben az életkorban egyetlen megjegyzés, egy kinevetés vagy egy kirekesztő helyzet sokkal nagyobb jelentőséget kaphat, mint azt egy felnőtt kívülről gondolná.
A sport ebben egyszerre lehet hatalmas lehetőség és komoly kockázat.
Egy jó sportközösség önbizalmat adhat, megtaníthat együttműködni, küzdeni, alkalmazkodni és kitartani. Egy rosszul működő közösség azonban ugyanilyen erővel rombolhatja az önértékelést.
A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy sportol-e egy gyerek.
Hanem az, hogy:
milyen közösségben sportol?
Amikor az erőből hatalom lesz
A bullying egyik alapja az erőviszonyok egyenlőtlensége.
Valaki idősebb.
Erősebb.
Népszerűbb.
Ügyesebb.
Régebb óta van a közösségben.
Magasabb a státusza.
Ezek önmagukban természetes különbségek. Szinte minden közösségben kialakul valamilyen hierarchia.
A probléma ott kezdődik, amikor valaki ezt a helyzetét arra használja, hogy egy másik embert megalázzon, megfélemlítsen vagy kiszorítson a közösségből.
A sportban mindez különösen könnyen elbújhat olyan mondatok mögött, mint:
„Csak vicc volt.”
„Nálunk mindenki megkapja.”
„Engem is így neveltek.”
„Ettől lesz keményebb.”
Pedig a valódi kérdés nem az, hogy egy közeg kemény-e.
Hanem az, hogy biztonságos-e.
Az aikidóban is vannak erőviszonyok
Egy aikidoedzésen sincs mindenki azonos helyzetben.
Van, aki magasabb.
Van, aki erősebb.
Van, aki tíz éve gyakorol.
És van, aki három hete lépett először tatamira.
Vannak magasabb övfokozatok, tapasztaltabb tanulók, kezdők és haladók.
Az aikidó ezért különösen érdekes terep az erő és a felelősség kapcsolatának megtanulására.
Mert ugyanazt a különbséget kétféleképpen is lehet használni.
Az egyik gondolkodásmód:
„Többet tudok nálad, ezért erősebb vagyok.”
A másik:
„Többet tudok nálad, ezért nagyobb a felelősségem irántad.”
Egy jó dojō kultúrája az utóbbit tanítja.
A magasabb fokozat nem kiváltság
Az aikidóban a fejlődés egyik különös sajátossága, hogy nagyon nehéz egyedül tanulni.
Szükségünk van egymásra.
Az egyik ember támad.
A másik végrehajtja a technikát.
Majd szerepet cserélnek.
Az uke és a tori közötti kapcsolat nem egyszerű győztes–vesztes viszony.
Mindketten felelősek azért, hogy a másik tanulni tudjon.
Ha egy tapasztaltabb tanuló egy kezdővel gyakorol, természetesen könnyen megmutathatná, mennyivel többet tud.
De nem ez a feladata.
Az igazi tudás sokszor éppen abban jelenik meg, hogy képes-e úgy dolgozni a másikkal, hogy az is fejlődjön.
Képes-e alkalmazkodni hozzá?
Képes-e kontrollálni az erejét?
Képes-e úgy végrehajtani egy technikát, hogy az pontos legyen, de közben a másik biztonságban maradjon?
Ez már nem pusztán technikai kérdés.
Ez emberi kérdés.
Az erő nem ugyanaz, mint a dominancia
A tinédzserek világában sokszor nagyon fontos kérdés, hogy ki az erősebb, ki a népszerűbb, ki a jobb.
Az aikido egy egészen más gondolatot kínál.
Az erő önmagában nem érték. Az számít, hogyan használjuk.
Meg tudsz dobni valakit?
Rendben.
De képes vagy úgy megdobni, hogy közben vigyázol rá?
Képes vagy kontrollálni a technikát akkor is, amikor gyorsabban és erősebben dolgozol?
Képes vagy a nálad kisebb, fiatalabb vagy kevésbé tapasztalt társaddal úgy gyakorolni, hogy ő is sikerélményhez jusson?
Ez sokkal komolyabb erőt kíván.
Az önkontroll erejét.
Nem attól lesz valaki erős, hogy mindent kibír
A sport világában hosszú időn keresztül erős volt az a gondolkodás, hogy a gyerekeket „meg kell keményíteni”.
Aki panaszkodik, az gyenge.
Aki érzékeny, annak meg kell tanulnia kibírni.
Aki nem viseli el a megalázást, az nem való versenysportba.
Csakhogy a lelki erő nem így működik.
Egy gyerek vagy tinédzser nem attól válik rezilienssé, hogy folyamatosan átlépik a határait.
A valódi önbizalom sokkal inkább abból épül, hogy újra és újra megtapasztalja:
képes vagyok rá.
Elrontottam, de újra próbálhatom.
Nehéz volt, de végigcsináltam.
Féltem, de kiálltam.
Valaki segített, amikor szükségem volt rá.
És én is tudok segíteni másnak.
A biztonság nem jelent könnyű edzést
Fontos különbséget tenni a biztonságos és a kényelmes környezet között.
Egy jó aikidoedzés nem feltétlenül kényelmes.
Elfáradunk.
Nem sikerül minden technika.
Néha frusztráló újra és újra próbálkozni.
Van fizikai kontaktus.
Van kihívás.
Van felelősség.
Van olyan helyzet, amikor ki kell lépnünk a komfortzónánkból.
De mindez történhet úgy, hogy közben senkit nem kell megszégyeníteni.
A fejlődéshez szükség van kihívásra.
A megalázásra nincs.
A konfliktust nem kerüljük ki
Az aikidó egyik különlegessége, hogy maga a gyakorlás is egy konfliktushelyzettel kezdődik.
Valaki támad.
Valami felénk érkezik.
Egy erő, egy mozdulat, egy szándék.
A kérdés az, hogy mit kezdünk vele.
Megmerevedünk?
Menekülünk?
Nagyobb erővel próbáljuk visszalökni?
Vagy megtanuljuk érzékelni, irányítani és kezelni a helyzetet?
Ezért az aikidó érdekes módon nem egy konfliktusmentes világot tanít.
Éppen ellenkezőleg.
A konfliktus jelen van.
Csak azt gyakoroljuk újra és újra, hogy hogyan reagáljunk rá.
Ez a tatamin túl is fontos képesség lehet.
Asszertivitás a tatamin
Az asszertív kommunikáció egyik alapelve, hogy képesek vagyunk képviselni a saját határainkat úgy, hogy közben a másik ember méltóságát is tiszteletben tartjuk.
Valami hasonló történik egy jól végrehajtott aikidotechnikában is.
Nem maradunk passzívak.
Nem hagyjuk figyelmen kívül a támadást.
De nem feltétlenül az a célunk, hogy visszatámadjunk és „megbüntessük” a másikat.
Megvédjük a saját terünket.
Átvesszük a helyzet feletti kontrollt.
És közben megpróbáljuk megtartani a másik ember biztonságát is.
Ez természetesen egy harcművészeti gyakorlat.
De közben nagyon érdekes emberi mintát is hordoz.
Határt húzni agresszió nélkül.
Mit tanulhat ebből egy tinédzser?
Talán nem azt, hogy soha többé nem fogják megbántani.
Nem azt, hogy minden konfliktust képes lesz megoldani.
És biztosan nem azt, hogy néhány technika megtanulásával minden problémára választ kap.
Ennél sokkal fontosabb dolgokat tanulhat.
Hogy lehet hibázni.
Hogy lehet segítséget kérni.
Hogy az erő nem jogosít fel mások megalázására.
Hogy egy nálunk gyengébb emberrel szemben nem kisebb, hanem nagyobb a felelősségünk.
Hogy nemet lehet mondani.
Hogy lehet kiállni magunkért.
És hogy amikor egy közösségben valakit bántanak, a többiek reakciója is számít.
A szemlélő felelőssége
A bullying ritkán csak két ember története.
Mindig jelen van körülötte egy közösség.
Valaki nevet.
Valaki hallgat.
Valaki félrenéz.
Valaki bekapcsolódik.
És néha valaki azt mondja:
„Elég.”
Egy sportközösség kultúráját nagyrészt az határozza meg, hogy melyik viselkedés kap megerősítést.
Mit nevetünk el?
Mit hagyunk szó nélkül?
Mit állítunk meg?
Mit tartunk természetesnek?
Ezért különösen fontos, hogy egy dojo ne pusztán technikákat tanítson.
Hanem közösségi normákat is.
Milyen embert szeretnénk nevelni?
Talán végül ez a legfontosabb kérdés.
Nem feltétlenül azt az embert, aki mindig győz.
Nem azt, aki soha nem fél.
És nem azt, aki mindent kibír.
Hanem azt, aki amikor erősebb helyzetbe kerül, nem él vissza vele.
Aki amikor gyengébb helyzetbe kerül, nem veszíti el önmagát.
Aki képes meghúzni a saját határait.
Aki észreveszi, ha valaki más segítségre szorul.
És aki érti, hogy az igazi erőhöz önkontroll is tartozik.
Aikidóban sokszor mondjuk, hogy nem az ellenfél legyőzése a legfontosabb feladat.
Talán tinédzserkorban ennek különösen nagy jelentősége van.
Mert előbb-utóbb szinte minden fiatalnak meg kell tanulnia:
nem az mutatja meg, mennyire vagy erős, hogy mit tudsz tenni a másikkal.
Hanem az, hogy mit választasz akkor, amikor megtehetnéd.