Takako Kunigoshi volt az egyik legelső nő, aki aikidót gyakorolt. Ez hatalmas dolog volt abban az időben, amikor ő élt. 1933-ban lépett be először O-Sensei dodzsójába. Ekkor a nők szerepe a patriarchális japán társadalomban igen egyszerű volt és nehéz volt kitörni onnan. Ő volt az első női aikidó oktató, aki nőket tanított önvédelemre.
Egy korábbi bejegyzésünkben olvashattok róla többet, alább pedig egy vele készült interjút hoztunk nektek:
Kunigoshi sensei, mikor került kapcsolatba először az Aikidoval?
1933 Januárjában kezdtem, abban az évben, amikor elvégeztem az főiskolát. Onnan kezdve egészen a tokiói bombázásokat közvetlenül megelőző időszakig tudtam gyakorolni. Egyszer megkértek, hogy önvédelmet tanítsak egy cég női alkalmazottainak. A vállalat a híres Asakusa Templomban lévő Kanimari Mon (Vihar Kapu) mellett volt, Tokió óvárosában. Oda a jól ismert Yakumo Koizumi (egy ismert Meiji korabeli író, akit az olvasó inkább a Lafcadio Hearn néven ismerhet) unokájával és Koizumi Kazuko kisasszonnyal mentem. Ott együtt oktattunk. Habár ő már meghalt. Aztán elkezdődtek a bombázások és megszólaltak a szirénák és kezdett kicsit veszélyessé válni a dolog, úgyhogy abba kellett hagynunk. Nem igazán tudtunk sokat gyakorolni.
Ön az Ushigoma Dojoban (a mai Hombu Dojo) edzett?
Igen, így van. A dojo kért meg, hogy tanítsak Asakusában.
Gondolom nem volt sok női deshi (Aikidot tanuló diák – a ford.) abban az időben.
Csak ketten voltunk! A másik nő 2-3 évvel volt fiatalabb nálam. Egészen néhány évvel ezelőttig kaptam tőle újévi üdvözlő lapokat. Most úgy tűnik, hogy az unokaöccse jár a dojoba. De ahogy mondta, akkoriban nem járt sok nő a dojoba. Még így is, Uesiba Sensei nem éreztette velünk, hogy különböznénk azzal, hogy megváltoztatott dolgokat „mert te nő vagy.”
Ki ismertette meg önnel a [harc]művészetet?
Az én esetemben igazán senki nem ismertette meg velem. Magamtól mentem, iskolába menet a 6:30-as reggeli edzésre. Ön esetleg ismeri a néhai Kenzo Futaki Senseit? Ő volt a barna rizsen alapuló Makrobiotikus Diéta oktatója. Vele szoktam volt járni. Már ő is elhunyt.
A dolgok nem úgy voltak mint most, nem sokan ismerték a [harc]művészetet. Azt mondanám, hogy körülbelül hat uchideshi volt, aki a dojoban élt és aludt és nagyjából ugyanennyi, aki otthonról járt edzeni. Ha az uchideshik még nem ébredtek fel, nem tudtunk bejutni a dojoba és kint kellett várakozn ia hidegben, ha-ha!
Milyenek voltak akkoriban az uchideshik?
Ott volt Yonekawa Úr, Shirata Úr, Funahashi Úr és a néhai Yukawa Úr. Aztán volt még egy valaki, aki Oszakából jött, Oku Úr. Néhány éve csak úgy meglátogatott. Talán Yonekawa Úr volt közüklünk a legidősebb. Tavaly együtt látogattunk el a Kasamában lévő Inari Szentélyhez, az O-Sensei halálának 10. évfordulójára emlékező szertartásról.
Nagyjából két évvel ezelőtt csodálatos történeteket hallottunk Yonekawa Senseiről. Hogy emlékszik, amikor edzettek, az „Aikido” név már használatban volt?
Azt hiszem akkoriban Daito Ryu-nak hívták.
„Daito-Ryu Aiki-Jujutsu?”
Azt hiszem valami olyasmi volt, mert egyszer kaptam egy makimono tekercset (valamiféle írást vagy képet tartalmazó papírtekercs. – a ford.), aminek Daito Ryu volt a címe. Úgy tűnik nekem, hogy az Aikido név nem sokkal a háború kitörése előtt honosodott meg. Mintha az Aikido név magára a Daito Ryu-ra utalna. Később, bármikor amikor kérdeztek e felől azt válaszoltam, hogy ez Szokaku Takeda Sensei hagyománya (ryu-ja).
Uesiba Sensei gyakorlatain Ő hogyan magyarázta el az Aikido technikákat?
Nem számított, hogy mit kérdeztünk tőle, azt hiszem mindig ugyanazt a választ kaptuk. Amúgy is, egyetlen lélek nem volt ott, aki bármit is megértett abból, amit mondott. Azt hiszem főleg spirituális témákról beszélt, de a szavainak a megértése túlmutatott rajtunk. Később összegyűltünk és megkérdeztük egymástól, hogy „Miről is beszélt a Sensei?” ha-ha!
Ez a „Budo Renshu” könyv egyik példánya. Kettő vagy Három évvel ezelőtt adták ki. Biztos vagyok benne, Kunigoshi Sensei, hogy Ön ezt jól ismeri.
Én rajzoltam hozzá a képeket. Yonekawa Urat vagy Tomiki Urat kértem meg, hogy modellt álljon. minden nap edzés után készítettem róluk egy vázlatot. Pont amikor valamelyikük készült volna elrepülni, mondtam, hogy „Állj!” és ott megálltak. A dobás pillanatában mondtam, hogy „várjatok egy másodpercet”, és lerajzoltam a pozíciót. Aztán később, otthon befejeztem a részleteket. Persze a családom mindig megkérdezte, hogy „Mégis mit csinálsz?”, amikor a tükör előtt állva igyekeztem felidézni egy bizonyos kinézetet vagy helyzetet, hogy lerajzolhassam. Ha-ha!
Körülbelül mikor jelent meg először ez a könyv?
1933-ban kezdtem és nagyjából egy évvel utána jött a könyv, szóval gondolom 1934 körül. Nagyon nehéz volt megrajzolni ezeket a képeket! Mindegyiket kétszer kellett megcsinálnom, tudja! Még így is sokszor éreztem úgy hogy maradtak hibák. A második könyv végül sosem került nyomtatásba…Akárhogy is, ebben a verzióban vannak az első rajzok.
Akazawa Sensei volt olyan kedves és megmutatott nekünk egy „Budo” című könyvet, amit 1938 körül nyomtattak és ebben rajzok helyett fényképek vannak.
Nem vettem részt annak az elkészítésében, de biztos vagyok benne, hogy a fotók jobbak a többség számára. 1938-ban volt? Nézze milyen fiatal volt (Uesiba) Kisshomaru Úr akkor!
Eredetileg miért jelent meg a „Budo Renshu” könyv?
Először azért kezdtem el a képeket rajzolni, hogy én magam emlékezzek a technikákra. Mivel, akármelyik napon, gyakoroltuk például az Ikkyo-t (ikkajo) és nikyo-t (nikajo), de mire kiértem a dojo kapuján, már alig emlékeztem rájuk. Úgyhogy megnéztem másokat és leskicceltem, amit csinálnak, hogy megértsem, mi is történik. Aztán egy napon a yotsuya-i (Tokió belvárosa) édességbolt tulajdonosa, Takamatsu úr, arra járt és azt mondta: „Hé, elég jó dolgod művelsz ezekkel az illusztrációkkal, rajzolnál nekem is egy adagot?” Azt válaszoltam rá, hogy ezeket csak emlékezetből csináltam és nem másoknak van címezve. Erre ő meg azt mondta, hogy „Hát akkor keresek valakit (gyakorló partnernek) és pózolunk neked.”
Így kezdődött ez az egész. Amíg dolgoztunk rajtuk, Uesiba Sensei megnézte őket és szíves hozzájárulását adta. Ezután ez a projekt egyre inkább egy rendes vállalkozássá vált és [O-Sensei] utasította Yonekawa urat, hogy ezt vagy azt a pozíciót vegye fel. „Pontosan csináld!”, ordította, ha-ha! Egy ideig alig tíz percet tudtam gyakorolni az egy órás edzéseken, mert midig ülnöm kellett és figyelni a mozgásokat, hogy később fel tudjam idézni őket.
Emlékszik, hogy nagyjából mennyi kiadás született?
Hát ez jó kérdés…ahhoz a részéhez nem volt közöm. Vajon ki volt, aki ezzel foglalkozott? Talán Yonekawa urat lenne érdemes megkérdezni. Akárhogy is, csak azok kaptak belőle, akik már egy bizonyos szintig elsajátították az alapokat. Sensei mindig emlékeztetett minket arra, hogy „Ha valaki, aki csak most jött a dojoba így próbálna gyakorolni, megsérülne, szóval ezt ne mutassátok kezdőknek.”
Kicsoda írta a magyarázatokat, amik az illusztrációk mellett vannak?
Azt hiszem egy barát, Takamatsu úr írta nekünk ezeket. Aztán máskor Uesiba Sensei és én leültünk és ő megmutatta hogyan kell, „a jobb kéznek így kell állnia” vagy „inkább így” és így együtt megcsináltuk a rajzokat.
Igen sok technika van ebben a könyvben. Körülbelül mennyi időbe telt ez a munka?
Szerintem egy év sem volt. Aztán, persze, voltak olyan alkalmak is, amikor O-Sensei hirtelen azt mondta, „Ennyi elég lesz mára” és egyszerűen abbahagytuk. Semmit sem haladtunk, ha neki nem volt kedve dolgozni rajta.
Uesiba Sensei egészen a haláláig keresztül kasul utazta Japánt. Ön elkísérte bármelyik útjára?
Igen, Ayabe-be (az Omoto vallás központja, Kiotó mellett) és Tanabe-be (O-Sensei szülőhelye és a család lakhelye) és pár másik helyre. Onnan továbbmentem Kunamo-ba (ez egy hegyes vidék és egy, az O-Sensei által követett sintó irányzathoz köthető szentély helye) rajzolni. A rajzolás volt az egyik oka, hogy részt vettem az utazásokon. A régi időkben semmilyen megkülönböztetés nem érte a deshiket, csak mert nők vagy férfiak voltak. Egyszer én és a többi deshi a Kishu régióba (itt találhatók a fent említett helyek) utaztunk el O-Sensei-jel. Először Tanabe-be mentünk, utána Ayabe-be és utána Kiotóba. Mire a régi fővárosba értünk már csak én voltam vele. Gondolom, manapság az emberek alapból nem cipelnének ilyen nehéz holmikat és a tanárok valószínű cipelnék a saját dolgaikat. De akkoriban, ha valaki „deshinek” hívta magát, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő, nem is gondolt volna arra, hogy a tanárral vitesse a saját dolgait. Szóval ott voltam én, egy akkora bőröndöt húzva magam után, amibe én is elfértem volna és a saját dolgaimat is cipeltem. Hát, cipeltem, amit cipelni kellett, de most a lábam nem akart elemelkedni a talajról. Még így is, O-Sensei sosem mondta volna, hogy „Nehéznek tűnik, majd én cipelem”, nem is kértem volna meg rá. Egyszerűen akkoriban így mentek a dolgok. Sensei soha nem cipelt semmit magával, csak egy kis táskát és egyetlen gyakorlókardot. Akkor egyszer azonban nagyon nehéz volt cipekedni, ha-ha!
Folytatása következik…