Alapító

Ueshiba Morihei élete

Ueshiba Morihei, az aikido alapítója 1883. december 14-én született egy tehetősebb földműves családban, a mai Tanabe tartományban. A család öt gyermeke közül ő volt a negyedik, az egyetlen fiú. Szikár apjától, Jorokutól, a szamurájok határozottságát és a közügyek iránti érdeklődést, anyjától, Jukitól pedig a vallás, a költészet és a művészet iránti mély vonzódást örökölte.

Kisfiúként eleinte inkább gyenge és beteges volt, jobban szeretett olvasni, mint kint játszani. Nyolcéves korában egy singon pap irányításával kínai klasszikusokat kezdett tanulni, de jobban érdekelték a titokzatos buddhista szertartások, különösen a „homa” (tűzszolgálat). Szerette a csodatévÅ‘ szentekrÅ‘l, Kobo Daisi-rÅ‘l és En No Gioja-ról szóló varázslatos legendákat, hiszen ôk az otthonától nem messze lévÅ‘ Kumano szent negyedben töltötték életük egy részét. Úgy gondolta, egy nap majd maga is szerzetes lesz.

Fia álmodozásának és túlérzékeny viselkedésének ellensúlyozására, Joroku dédapjának, Kicsiemonnak hőstetteiről mesélt (őt kora egyik legjobb szamurájának tartották), és szumózásra, úszásra ösztönözte a fiút. Morihei fokozatosan erősödött, és miután apját egy éjjel egyik politikai riválisa által bérelt banditák összeverték, sós könnyeit keseruen nyelve ismerte fel a megfelelő erő birtoklásának szükségességét.

A középiskolát egy év után otthagyta. Untatták az órák, és ideges természete praktikusabb célt igényelt. Mivel számtanból mindig jeles volt, egy könyvelÅ‘iskolába iratkozott, és egy év múlva már könyvelÅ‘segédként dolgozott. Húszéves sem volt, amikor a helyi adóhivatal szakértÅ‘je lett. Kiváló dolgozó volt, elismerték, de egy, a helyi halászok és parasztok ellen irányuló új adótörvény kapcsán fellázadt. Felmondott, és egy tiltakozó mozgalom vezetÅ‘je lett, sok bosszúságot okozva ezzel a falu tanácsában szereplÅ‘ apjának. Joroku egy jelentÅ‘s summát adott neki mondván: „Próbáld meg azt, amit igazán szeretnél!”

Azt remélve, hogy gazdag kereskedő lesz, Morihei 1901-ben Tokióba utazott. Sikerült neki egy nagyobb papírkereskedést nyitnia, de ez sem elégítette ki jobban, mint az adókönyvelés. Néhány hónapon belül becsukta a boltot. Rövid tokiói tartózkodása idején kezdett vonzódni a harci művészetekhez. Nagyszerűen érezte magát a Kito-riu dozsó dzsudzsicu, és a sinkadzs-riu központ kardvívó óráin. Egy komoly betegség, a beriberi kényszerítette haza. Röviddel ezután, 19 évesen összeházasodott Itogava Hacuval.

Morihei gyorsan visszanyerte egészségét, de nem tudta mihez kezdjen. Háborús viharfelhő tornyosultak Japán és Oroszország felett, és az indulatos fiatalember elhatározta, hogy belép a hadseregbe. Egy kis kalandot remélt. Balszerencséjére, éppen csak 150 cm magas volt, így nem érte el a sorozáshoz szükséges magasságot. Rettenetesen csalódva, a következő néhány hónapot a hegyekben töltötte. Egy fáról fejjel lefelé lógott, és más nyújtó gyakorlatokkal próbálta gerincét a hiányzó centivel megnyújtani. A következő kísérletre megfelelt a sorozáson, és 1903-ban belépett a gyalogsághoz.

A kemény gyakorlásokon tanúsított buzgalma, határtalan energiája felkeltették felettesei figyelmét, és gyorsan haladt elÅ‘re. A bajonettharcban hírnevet szerzett különleges képességeivel. Kitüntetéssel szolgálta végig a mandzsúriai harcokat. Ãllítólag itt fejlÅ‘dött ki benne a csodálatos képesség: elÅ‘re megérezte a feléje irányuló támadó szándékot. Parancsnoka felvételre javasolta a Nemzeti Katonai Akadémiára. KülönbözÅ‘ okok miatt Morihei visszalépett az aktív szolgálattól.

Négyévi katonáskodása alatt tett szert rendkívüli fizikai kondíciójára (154 cm-es magasságához kb. 80 kg tömegű volt). Ekkor kapta első budo oktatói engedélyét is, a Jagiu iskolában Naka Maszakacu mestertől. (Ez egy dozsó Szakai-ban, Oszaka külvárosában, ahol Ueshiba hosszabb ideig állomásozott.)

Ezután hazatért, de nem tudott nyugton maradni. Heves vérmérsékletű volt, ingerlékeny, sokszor szenvedett mániákus depresszióban. Különösen viselkedett: órák hosszat imádkozott szobájába zárkózva; felugrott az éjszaka közepén és hideg vizet zúdított magára; vagy napokra eltűnt a hegyekben. Fia viselkedését látva, Joroku építtetett egy dozsót a birtokon, és meghívta oda tanítani Takaki Kiojicsit, a jól ismert dzsudzsicu mestert. Morihei belevetette magát a gyakorlásba, és viselkedése szemlátomást megváltozott.

Ugyanezen idÅ‘ alatt nagy hatást gyakoroltak rá Mainakata Kumaguszu tanai (Å‘ egyébként több évig tanult az USA-ban és Angliában is). Kumaguszu erélyesen ellenezte a kormányzatnak azt a tervét, hogy a kisebb sinto templomokat a nagyok irányítása alá vonják, mivel érezte, hogy ezzel a helyi lakosság érzelmeit sértenék. Morihei támogatta Kumaguszut, tiltakozó leveleket, beadványokat írt a hatóságoknak és az újságoknak is, tüntetéseket szervezett … stb. Az ügyben történÅ‘ részvétel növelte Morihei érdeklÅ‘dését a belpolitika iránt. Ezért, amikor a kormány önkéntes jelentkezÅ‘ket keresett, akik majd letelepszenek a kevésbé fejlett Hokkaidón, Kumaguszu bátorította Å‘t, éljen a lehetÅ‘séggel, különös tekintettel Japán jövÅ‘beli növekvÅ‘ élelmiszerigényére. A semmibÅ‘l alkotni valamit úttörÅ‘ szelleme magával ragadta Ueshibát, ráadásul falujában ez idÅ‘ tájt sok munkanélküli földműves és halász élt. Tanácskoztak, és több mint 80 ember döntött úgy, hogy vándoroljanak el. 1912 tavaszán az akkor 29 éves Morihei feleségével, kétéves lányával elvezette a kis csoportot a vadregényes Hokkaidóra.

A sziget hűvös északkeleti részén telepedtek le, Sirataki falu mellett. A dolgok baljóslatúan indultak. Senki sem tudta, hogyan kell burgonyát termeszteni, és a korai fagyok, a hűvös nyarak és kemény telek három egymás utáni évben elsöpörték a termést. A vadonbeli zöldségeken és halon tengődő úttörők közül nem egy megbánta tettét, és nem is haboztak Morihei-t hibáztatni helyzetükért. Szerencsére a körülmények úgy alakultak, hogy hirtelen megnőtt a fakitermelés iránti igény, és a falu virágzásnak indult. Újabb komoly csapás volt ugyan a központot elpusztító tűz, de elsősorban Morihei erőfeszítéseinek köszönhetően egy éven belül mindent újjáépítettek. Šlett a falutanács vezetője, és tiszteletből Sirataki királyának hívták.

Ueshiba karjainak roppant erejérÅ‘l a nehéz sirataki évek is „tehettek”. Nap mint nap 45-90 kg-os fatörzsekkel birkózott. Számos meseszerű történet maradt fenn róla ebbÅ‘l az idÅ‘szakból: Egyszer egyedül rántott ki egy lovas kocsit a mély kátyúból, máskor három banditát fékezett meg, akik ki akarták rabolni. Egy rabló, portyázó medvét megszelídített, és megosztotta vele ebédjét … stb.

A Hokkaidón eltöltött évek legemlékezetesebb eseménye számára azonban a Daito iskola aiki-dzsucu oktatójával, a nagy Takeda Szokakuval történt találkozása volt. A hagyomány szerint a Daito iskolát 1100-ban alapította Minamoto (ti. Gendzsi) Josimicu, Seiva császár hatodik leszármazottja. Josimicu fia, Josikijo Kogába (ma Jamanasi tartomány) költözött, és megalapította a Takeda klánt. A családban generációkon át titokban adták tovább a Daito iskola művészetét. 1574-ben Takeda Kunicugu Aizuba (Fukurima tartomány) költözött, ahol speciális osiki-ucsi (belső használatra szánt), vagy o-dome (titkos) technikákat oktattak, kizárólag magas rangú Aizu-beli szamurájoknak, mintegy háromszáz éven át.

Valójában a Daito iskola eredete kevésbé Å‘si, és sokkal prózaibb. Takeda Szoemon (1758- 1853) tanított egy aiki-injo-ho-nak nevezett harcmodort (a jin és jang aiki rendszerét), amelyet Ô átadott Szaigo Tanomónak, az aizui uraság egyik fÅ‘ hűbéresének. Szaigo a Miszogucsi iskola vívó, és a Kosu iskola katonai tudományát gyakorolta. Az aizui szamurájok rendíthetetlenül támogatták az Å‘si katonai rendszert, és vadul ellenálltak az új, Meidzsi császár vezette uralomnak, egészen az 1868-as végsÅ‘ kapitulációig. Bizonyos, hogy Tanomo elesett a császári erÅ‘kkel vívott utolsó harcban; és azért, hogy a Szaigo név becsülete megmaradjon, anyja, felesége, öt lánya és tizennégy további családtagja követett el szeppokut (rituális öngyilkosságot). A tragédia ellenére Szaigo életműve fennmaradt. Még amikor sinto papként szolgált, örökbe fogadta Sida Sirót. Å rendkívül tehetséges volt, mestere lett az osiki-ucsi technikáknak. Ezt igen hatásosan alkalmazta, már mint Kano Dzsigoro mester újonnan alapított dzsúdóegyetemének, a Kodokánnak egyik vezéregyénisége. 1889-ben Siro minden ellenfelét legyÅ‘zte „hegyi vihar”- szerű harcmodorával, így öregbítve maga és a Kodokán hírnevét. KésÅ‘bb Nagaszakiba költözött, és utolsó éveit a klasszikus japán íjászatnak (kijudo) szentelte. Siro történetét számos regény és film is megörökítette.

Az aiki művészete Takeda Szokaku (1860-1943), Szoemon unokája révén öröklÅ‘dött tovább. Apja inkább a szumót kedvelte, Å‘ viszont rendkívül sokoldalú volt. Oktatói engedélyt kapott az Ono-ha-Itto kardvívó iskolától, tanulmányozta a „vívószent”, Szakakibara Kenkicsi iskoláját, és jártas volt a dárdával való harcban is. Az ördögien vívó Szokaku az ország minden dozsójában vihart kavart, sok ezer versenyen vett részt, és csaknem mindig nyert.

Ueshiba 1915 februárjában találkozott vele, amikor egy napon Engaruba utazott. A Kubota fogadóbeli találkozáskor Takeda így nyilatkozott róla: „Reményt, és különleges képességeket vélek felismerni benned, ezért elhatároztam, hogy megismertetlek iskolám titkos technikáival.”

Morihei egy hónaposra nyújtotta meg tartózkodását, hogy új mesterével gyakorolhasson. Siratakiba visszatérve dozsót nyitott, ahova meghívta Takeda mestert. Házat épített neki, és gondoskodott az ellátásáról. Összesen mintegy 100 teljes napnyit tanult Szokakunál, a fennmaradó időt magántanulmányokkal töltötte.

1918-ban a helyi választásokon Ueshibát ismét tanácstagnak választották. Az ő kezdeményezésére indult meg a vasútvonal kiépítése Hokkaidón. 1919 novemberében nagyon rossz híreket kapott apja állapotáról. Mélyen érintette a dolog, ezért elhatározta, hogy visszatér Tanabébe. Felszámolta minden vagyonát, és családjával hazaindult.Útközben hallotta a hírt, hogy Ajabében egy igazi egyéniség él, ritka szellemi képességekkel: Oniszaburo Degucsi.

Morihei mindenképpen találkozni akart vele. Imát szeretett volna kérni apja felgyógyulásáért, ugyanakkor ismét eluralkodott rajta a „szellemi táplálék” iránti igény. Hiába volt fizikailag rendkívül erÅ‘s, és számos technika mestere, saját szellemi lényege ingatag és ismeretlen volt számára, így a találkozás Degucsival sajátos pszichológiai próbálkozást ígért. Nem is csalódott, és bár az apja miatt kereste fel a tiszteletest, annak szavai a szívéig hatoltak. Morihei apja 1920. január 2-án elhunyt, sajnálatos módon mindössze 2 nappal azelÅ‘tt, mint hogy Å‘ Tanabébe ért volna.

Tragikus fájdalmában több hónapot töltött meditációval, néha jámbor eszelÅ‘sséggel imádkozott a hegyekben. Végül elhatározta, Ajabébe utazik, hogy Oniszaburo Degucsi irányítása alatt tanulmányozza az Omoto Kiót. Az Omoto Kio, avagy a „Nagy Eredet Tana” egy sinto vallási szekta, amelyet – miután számos „isteni kinyilatkoztatást” kapott – egy Nao Degucsi nevű nÅ‘ alapított. Tanait veje, Kitaszaburo Ueda terjesztette tovább. (Å változtatta nevét késÅ‘bb Oniszaburo Degucsira.) Az Omoto Kio vallás három szabályt ad hívÅ‘inek, hogy közelebb kerüljenek Istenhez:

• Tanulmányozzátok a természet valódi teremtményeit (fajait), és megismeritek Isten testét!
• Vizsgáljátok meg a tökéletes világmindenség funkcióit, és megismeritek az isteni energia forrását!
• Figyeljétek meg az élÅ‘lények viselkedését, mentalitását, és megértitek Isten lelkét!

Jean Herbert így vélekedik erről: Az Omoto Kio-ban Isten az a lélek, aki áthatja az egész világmindenséget, és minden embert; az a lelkész, aki az eget és a földet irányítja. Amint az ember egyesülni tud Istennel, korlátlan hatalom tulajdonosává válik. Az ember Isten temploma és védőbástyája, kölcsönösen függenek egymástól.

A hatóságok nem nézték jó szemmel Degucsi tevékenységét. Felségsértésért, majd késÅ‘bb a sajtótörvény megsértéséért is bebörtönözték. Ennek ellenére igen aktív maradt; sokszor felszólalt – írásban is – a szociális igazságtalanságok ellen, elsÅ‘sorban az öregek, az árvák és a nyomorékok érdekében.

1924-ben, nagy titokban (mivel éppen ajabei száműzetésre ítélték a császár elleni tiszteletlensége miatt), néhány hívével, köztük Ueshibával elhagyta Japánt, hogy az akkor még Kínához tartozó Mongóliába utazzon.

Miután megérkeztek Degucsi bejelentette, hogy Å Maitreja Buddhának, mint dalai lámának az inkarnációja (megtestesülése). Å az, akire mindenki már régóta várt. Paradox módon éppen ott, Mongóliában szerette volna felépíteni új vallására támaszkodva a „Béke Királyságát”. Működésük területén azonban abban az idÅ‘ben kínai és japán seregek néztek egymással farkasszemet, így nem csoda, hogy a kínai házigazdák nem voltak túl barátságosak, a naiv hittérítÅ‘knek állandóan menekülniük kellett. Végül is elfogták, láncra verve bebörtönözték Å‘ket. Több hónapos fogság után éppen golyó általi kivégzésükhöz készültek, amikor az utolsó pillanatban, a japán konzul közbenjárására, megérkezett a kegyelem. A csaknem végzetes kimenetelű, ábrándozó expedíció tagjait ennek ellenére hazatérésükkor hÅ‘sként üdvözölték Modzsi kikötÅ‘jében.

Degucsit 1935-ben feleségével és 50 közeli követÅ‘jével együtt letartóztatták, majd életfogytiglani börtönre ítélték. 1942-ben óvadék ellenében elengedték; életének hátralévÅ‘ hat évét visszavonulva, versírással és fazekassággal töltötte. Vallása (miután templomait lerombolták) a II. világháború után éledt újra, de sohasem „gyógyult meg” igazán. Ma kb. 200,000 híve van.

Az Omoto-Kio tanok és Degucsival való szoros kapcsolata alaposan befolyásolták Ueshiba gondolkodását. Bár Morihei mindig elismerte, hogy a budo lényegét Takeda Szokaku mutatta meg neki, de állította, hogy megvilágosodása az Omoto-Kio lelki gyakorlatok során történt. Éppen Degucsi volt aki bátorította, hogy alakítsa ki saját stílusát, mert a Daito iskola módszerei túlságosan harcorientáltak, és nem szolgálják azt a célt, hogy az ember „azonosuljon” Istennel, azaz összhangban éljen mindenki mással. Tehát már rögtön az elején elvált a két módszer (a Daito-riu aiki-dzsucu és az aikido), mind megközelítésben, mind pedig a végrehajtásban. Bár Takeda ezután is rendszeresen látogatta Ueshibát, és noha Å‘ tisztelettel viselkedett iránta, a a számláját mindig Å‘ állta, rajongása megszűnt.

Ajabébe visszatérve még intenzívebben folytatta a gyakorlást, mint eddig. Tanítványainak valódi kardokat adott, és megparancsolta nekik, hogy próbálják kettévágni. Nem adta fel aszketikus sem: mindennap 11 órakor a házi szentély felÅ‘l jövÅ‘, szinte földöntúli hang rázta meg a környéket, este kilenckor pedig félelmetes „huss” hallatszott, mintha valaki egy hatalmas tárgyat emelt volna fel.

1925 tavaszán egy kendo-instruktor jelentkezett az ajabei dozsóba, hogy kipróbálja Morihei képességeit. A kendomester több órán át szakadatlan hévvel támadott. Ueshiba a hosszú gyakorlás alatt kifejlesztett „hatodik érzékével” (saját elmondása szerint, mintha egy fényvillanás jelezte volna elÅ‘re a támadások irányát) könnyedén elkerülte a támadó fakardjának vágásait, csapásait.

Miután a kendomester elment, Morihei visszavonult kertjébe pihenni. Mint később beszámolt róla, hirtelen mennyei fény árasztotta el. Úgy érezte, mintha a remegő földből előgomolygó aranyfelhők szerteoszlatták volna az anyagi és szellemi világot, mintha eggyé vált volna a világmindenséggel. Ekkor jött rá, hogy az igazi Budo célja a minden élőlény áhította szeretet. Negyvenkét éves volt ekkor.

Az Ueshiba szentély Ajabében eredetileg az Omoto Kio híveknek épült, de ahogy Morihei híre egyre jobban terjedt, sok nem hívÅ‘ – elsÅ‘sorban katona – járult elé belépési engedélyért. JellemzÅ‘ Tomiki Kendzsi esete, aki dzsúdómester volt, majd késÅ‘bb kialakította saját aikido rendszerét.

Amikor barátai – valamennyien Ueshiba-tanítványok – nógatták, hogy ismerkedjen meg mesterükkel, Tomiki kötekedve ezt mondta:

„Hallottam Ueshibáról, és hamis (cseles) bemutatóiról. Ha elfogadom egy negyvenéves hegyen túli kihívását az összes kollégám ki fog nevetni.”

Társai megígérték, hogy titokban tartják a találkozót, így Kendzsi beadta a derekát… A bemutatkozás után Tomiki határozottan megindult Morihei felé, de azonnal a padlón találta magát. Újabb lehetÅ‘séget kért, megfogadva, hogy majd minden tudását beleadja… – ezúttal a dozsó másik sarkában landolt. Indulatosan felpattant és ismét támadott, de mivel egy másodpercen belül újra csak beverte a hátát, meghajolt és azt mondta:

„Remélem, hogy az ön tanítványa lehetek!”

1925-1926-ban Ueshiba sokat volt Tokióban Takesita admirális és más, befolyásos emberek kívánságára. A szinte szakadatlan utazás, és a rengeteg edzés erősen kimerítette. Egy edzés után Morihei összeesett és elájult. Az orvos teljes pihenést írt elő számára. (Bár fizikailag éppen beteg volt, mégis képes volt szabadon előadni aiki technikáit. Talán ez is bizonyítja, hogy az aiki egyfajta az anyagtól független, inkább szellemi dolog. A KI sosem tűnik el, független az egyén fizikai állapotától. Takeda Szokaku például élete végéig ragaszkodott ahhoz, hogy maga vezesse edzéseit, annak ellenére, hogy jobb oldala egy sérülés következtében csaknem teljesen lebénult. Emlékét őrzi Az utolsó szamuráj című nagy sikerű film.)

Hat hónapos ajabei tartózkodás után Ueshiba visszanyerte egészségét. Degucsi bátorította, hogy váljon külön az Omoto Kio szervezettől, költözzön a fővárosba és alakítsa ki a saját rendszerét. 1927-ben az Ueshiba család házat bérelt Tokió Siba Sirogane negyedében, és Morihei egy a Simazu herceg által átalakított biliárdteremben kezdett órákat adni. A következő években többször költöztek, majd az egyre több jelentkező miatt Usigoméban létesítettek dozsót és rezidenciát (jelenleg ez az aikido vezetőinek dozsója).

Kano Dzsigoro, a dzsúdó „pápája” – miután saját szemével gyÅ‘zÅ‘dött meg Morihei aiki technikáiról – kijelentette: „Ez az én ideális budóm, az igazi dzsúdó!” Számos kiváló Kodokan-tanítványt küldött Ueshibához tanulni. Egyikük, Mocsizuki Minoru, késÅ‘bb saját aikido stílust fejlesztett ki.

1931-ben kész lett a Kobukannnak nevezett dozsó, és egy évre rá megalapították a Budo Fejlesztô Társaságot, ahol Morihei volt a főinstruktor. Sioda Gozo, a Josikan Aikido jelenlegi vezetője is ekkortájt kezdett el itt tanulni. Mindig szoros kapcsolat volt a Szokaku-féle kardvívás és Ueshiba aikidoja között (ők ketten talán a kor legjobb vívói voltak), sőt egy ideig kendo szakosztály is működött a Kobukanon.

Morihei, mivel úgy érezte, hogy fia, a könyvmoly Kisshomaru (pedig Å‘ maga is ilyen volt kiskorában) nem lesz képes folytatni életművét, örökbe fogadott egy Tanaka Kijosi nevű fiatal vívót, aki azonban néhány évvel késÅ‘bb – ismeretlen okból – elhagyta a családot. A II. világháború kitöréséig rendkívül szorgalmas oktatás folyt a Kobukanon. Morihei ezenkívül speciális órákat adott a katonai fÅ‘iskolákon és rendÅ‘rakadémiákon, valamint oktatott színészeket, táncosokat és szumó birkózókat.

Ãme néhány történet azok közül, amelyek ebben a korban igencsak ismertek voltak:

…A híres Miura tábornok, a japán-orosz háború hÅ‘se, a Daito iskola tanítványa volt, és Szokakutól halott Ueshibáról. Egy nap felfigyelt a dozsó cégtáblájára, és bement körülnézni. ElÅ‘ször cinikus volt, de a látottak kezdték meggyÅ‘zni és elhatározta, Å‘ is Ueshiba tanítvány lesz. Mindazonáltal – még mindig egy kicsit hitetlenkedve – egy edzést szervezett a Tojama Katonai Akadémián. Ennek bajonettharcos (jukendo) tanítványai vadságukról, méreteikrÅ‘l és erejükrÅ‘l voltak híresek. Biztatták Moriheit, használjon védőöltözetet, mert esetleg durvák lehetnek a dolgok. Ueshiba mosolyogva utasította vissza Å‘ket:

– Mivel fa bajonetteket használnak, semmi ok az aggódásra. Egyenként fognak támadni?

– Természetesen – hangzott a válasz.

– Én mindig, minden oldalról várom a támadást! Kérem jöjjenek csoportosan!

Hitetlenkedve csak egy hallgató indult előre. Amikor a többiek látták, hogy a hátsó felére pottyan, elvesztették a fejüket és egyszerre megindultak. Minden igyekezetük ellenére egyikük sem ért olyan közel, hogy megérinthette volna Moriheit.

…A katonai rendÅ‘rség akadémiáján a hallgatók különösen kegyetlen meglepetést eszeltek ki. Ãltalában 20-30 résztvevÅ‘je volt egy órának, de egy alkalommal mindössze egy tanítvány jelent meg. Ueshiba csak egy rövid foglalkozást tartott, majd kisétált a rövid udvarra, hogy hazatérjen. Ekkor hirtelen elÅ‘rajzottak a „hiányzók”, botokkal, fakardokkal és bajonettekkel felfegyverkezve, hogy „üdvözöljék” mesterüket. Morihei szokásos higgadt módján fürgén elkerülte a támadásokat, majd átment a kapun, mintha semmi sem történt volna.

…Oszaka központi rendÅ‘rfÅ‘nökségén Ueshiba megkérte az öt legerÅ‘sebb tisztet, hogy szorítsák le Å‘t a padlóra, egyikük tartsa fojtásfogással felülrÅ‘l, a többi négy pedig egy-egy végtagjánál rögzítse. Bár Morihei teste teljesen a rendÅ‘rök alatt volt, azok egy pillanat alatt lerepültek róla. A kívülállók alig láttak bármiféle mozdulatot, ezért megkérdezték a rendÅ‘röket. Azok így válaszoltak: „A teste eleinte szinte kellemetlenül lágy volt, mint a selyem, azután ahogy a rövid kiai elhangzott, mintha egy darab vas lett volna, és elrepültünk.”

Aki a fojtásfogással tartotta, megjegyezte: úgy érezte, hogy a kezei lefejtÅ‘dnek a mester nyakáról. Ueshiba nevetve pirongatta Å‘ket: „Tanuljatok hatékonyabb letartóztatási technikákat, hátha egyszer igazán veszélyes bűnözÅ‘kkel lesz dolguk!”

…Morihei többször mondta tanítványainak, hogy ha csak egyszer is meg tudják lepni, hatalmas lakomát rendez nekik. A tanulók éjjel-nappal próbálkoztak a közelébe férkÅ‘zni, de hiába. Még amikor aludt is, ahogy a közelébe értek, Ueshiba összerezzent és felébredt. Azt gondolták, egyáltalán nem is alszik, vagy valamiféle idegrendszeri rendellenességben szenved, így az orvost hívták, hogy megvizsgálja.
„Jól érzem magam, miért hívtatok orvost?” – kérdezte Ueshiba.
Elmondták neki az éjszaka történteket.
„Legyetek nyugodtan, aludtam. De tudnotok kell, bármikor közeledik valaki felém, amint kb. 5 méteren belül ér, a testembÅ‘l és az Å‘ testébôl kilépÅ‘ láthatatlan sugarak találkoznak, így azonnal megérzem a jelenlétét, még álmomban is.”

Sirata Szenszej emlékezett vissza, hogy egyszer Å‘ és egy másik fiatal ucsi-desi (a mesterével együtt élô tanítvány) kilógtak élvezni az éjszakát. Habár Ueshiba szobája elég messze volt a dozsó kapujától, és a távozók minden óvintézkedést megtettek, hogy ne csapjanak zajt, mesterük másnap váratlanul rájuk kérdezett: „Hol jártatok a múlt éjjel?”

…Egyszer Ueshiba vonaton utazott a tanítványaival. Egy idÅ‘ múlva a mellette ülÅ‘ ember hirtelen megdermedt, és furcsa fintort vágott. A tanítványok azt hitték, Morihei nyilván ismeri, mert mosolygott rá. A következÅ‘ állomáson azonban a mester így szólt az emberhez: „Tűnj el!”, mire az hanyatt-homlok lerohant a vonatról. „Ki volt ez?” – kérdezték a többiek. „Egy zsebtolvaj” – felelte a mester. A vonatokról szólva, Ueshiba Japán egyik legigényesebb utasa volt. A vonat indulása elÅ‘tt legalább egy órával kint akart lenni az állomáson, ugyanakkor gyakran és szeszélyesen váltogatta útiterveit. Túlérzékenysége miatt tanítványai sosem tudták, mit várjanak tÅ‘le egy utazás elÅ‘tt.

…Niki Kenzo, azaz „Dr.Barna Rizs”, az egészséges táplálkozás támogatója, egyik legkorábbi tanítványa volt. Ueshiba nem tartotta oly fontosnak a barna (hántolatlan) rizst, de mivel mindig voltak emésztési problémái, a sima, egyszerű ételeket kedvelte: a zöldségeket és a halat. Titkos fegyvere volt a csirkehúsleves! Valahányszor nem érezte jól magát, egy jó nagy tállal evett belÅ‘le. Ugyanakkor – a legtöbb budokával ellentétben – szinte sohasem ivott szakét.

…Tanítványai egyszer megkérdezték Ueshibát, hogy a nindzsák különbözÅ‘ trükkjei valóban megtörténtek-e. „Túl sok filmet néztek!” – felelte. „Fogjátok a fegyvereiteket, majd én adok nektek egy valóságos nindzsucu bemutatót!” Körülbelül tízen vették körül a dozsó közepén. Ãm ahogy rátámadtak, csak egy légáramlatot éreztek, és Morihei eltűnt.
„Erre, erre!” – hallották hívását 8 méterrel arrébb, a második szintre vezetÅ‘ lépcsÅ‘ közepén. KésÅ‘bb azonban határozottan mérges lett, amikor újabb trükköket kértek tÅ‘le. „Meg akartok ölni, csak a szórakozásotokért? Minden egyes alkalommal évekkel rövidíti meg az életét az, aki ilyen technikát hajt végre!” – mondta.

Felmerül a kérdés, hogy ha Ueshiba budója a szeretetért, és a békéért jött létre, vajon hogyan gondolkodott a II. világháború alatt? Oniszaburo Degucsival ellentétben, aki sohasem adta fel pacifista elveit és börtönbe is csukták emiatt, Morihei a császári uralom lelkes támogatójának tűnt. Tanított a katonai fÅ‘iskolán, számos tanítványa volt a háborút irányító tábornokok közül, elment Mandzsúriába az ottani bábkormány meghívására stb. Ugyanakkor fia írta róla, hogy a háború elÅ‘tt és alatt is sokszor hallotta apját keserűen panaszkodni: „A katonaságot az állam szörnyen vakmerÅ‘, meggondolatlan Å‘rültjei irányítják, akik vallási elvek leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztítanak. Isten akarata ellen cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet. Az igazi budo az életet kell, hogy táplálja, erÅ‘sítse a békét, a tiszteletet és a szeretetet, ne akarja fegyverekkel szétrombolni a világot.” Ueshiba utalt rá, hogy 1942-es Ivamába költözése többek között azért történt, mert sejtette, hogy a háború nem fog Japán számára jól végzÅ‘dni, és remélte, hogy az aikido már egy új korszak hitvallása lesz.

Valóban, a háború kiürítette a Kobukan dozsót és Morihei az említett okok miatt, valamint a városi élettÅ‘l és egy nagy központ adminisztrációjától fáradtan elhatározta, hogy visszatér vidékre, ahol gyakorolhatja az aikidot és a földművelést is. Gyakran mondogatta: „Számomra a budo és a földművelés egy és ugyanaz!” Fiára ruházta át a tokiói dozsót, lemondott hivatali pozícióiról és feleségével elhagyta Tokiót, hogy letelepedjenek a néhány évvel azelÅ‘tt vásárolt birtokukon, az Ibaragi tartománybeli Ivama nevű faluban. Itt élte át Ueshiba a háború hátralévÅ‘ éveit, nyugalomban a földet művelve és gyakorolva, valamint felügyelve a Suren dozsó és az Aiki szentély építkezését. Tulajdonképpen Ivamát tekinthetjük az aikido szülÅ‘helyének. ElÅ‘ször aiki-dzsucunak, majd aikibudónak nevezték a módszert, és inkább művészetnek tekintették. 1942-tôl (amikor az aikido kifejezést elÅ‘ször használták hivatalosan) 1952-ig Morihei tovább finomította a technikákat, és tökéletesítette az aikido filozófiáját.

Japán 1945-ös kapitulációja után a tanítványok azt hitték, vége az aikidonak, de Ueshiba biztos volt az ellenkezÅ‘jében: az aikido virágozni fog, és az egész világ megismeri valódi értékeit. Ãgy is történet. 1948-ban létrejött a japán Aikikai (Aiki Szövetség), hogy támogassa az aikido elterjedését bel- és külföldön. Ueshiba a szervezést fiára és tanítványaira hagyta, Å‘ maga jobban kedvelte az ivamai edzéseket. Mindennap hajnali ötkor, ünnepnapokon háromkor kelt, imádkozott és meditált órákon át, majd az idÅ‘járástól függÅ‘en tanult vagy a földjét művelte. Esténként pedig vezette az edzéseket. Szaito Morihiro, az ivamai dozsó jelenlegi vezetÅ‘je így emlékezik:

„Amikor meditált, a levegÅ‘t súlyos, szinte zord, ünnepélyes szellemiség járta át, de amint abbahagyta, éreztük meleg szeretetét és irántunk való jóságát! Az aikido és a földművelés volt az élete, és az egész világmindenség volt a dozsója.”

Az aikido a II. világháború után gyorsan terjedt. Ebben nagy szerepe volt a központi vezetÅ‘ség (Hombu dozsó, Tokió) áldozatos munkájának. Instruktorok indultak útnak szerte a világban, és ma már minden földrészen ismert harcművészet az aikido. (A nemrég lezajlott tokiói világkongresszuson 1988 augusztusában a Magyar Aikido Szövetséget is a világszövetség tagjai közé választották.) Ueshiba Morihei, az aikido alapítója „O Szenszej”-ként vált világhírűvé, és számos kitüntetést kapott a japán kormánytól.

1969 tavaszán Morihei beteg lett. Kórházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van. (Mint már korábban említettük, egész életét végigkísérték különböző gyomorpanaszok. Šmaga egy sósvíz-ivási versenyt okolt, amit egy jógamesterrel folytatott, de a rengeteg, rendkívül kemény edzés sokkal valószínűbb kiváltó ok.) Saját kérésére hazaszállították. Noha fizikailag nem volt képes többé vezetni a gyakorlásokat, a dozsóból kiszűrődő hangok alapján pontosan el tudta mondani, mi történik odabenn. A körülötte élők szerint soha nem volt erősebb, mint akkor, teljesen ellazítva magát. Bár teste szinte semmivé lett, olyan nehéz volt, hogy tíz legerősebb tanítványa sem bírta felemelni. Amikor állapota kritikusra fordult, minden jó barátja, tanítványa meglátogatta. Ekkor megadta utolsó instrukcióit:

„Az aikido az egész világ számára van. Sohase gyakoroljátok öncélúan, mindig csak a másik emberért.”

1969. április 26-án kora reggel a 86 éves mester megfogta fia, Kisshomaru kezét és elmosolyodott. „Vigyázz a dolgokra!” – mondta és meghalt. Két hónappal késÅ‘bb követte Å‘t hu felesége, Hacu. Hamvait a tanabei családi templomban helyezték örök nyugalomba. Emlékére minden évben emlékszertartásra kerül sor az ivamai Aiki szentélyben. Részlet Kósa Tibor – Gáspár László: Aikido – Út a test és lélek harmóniájához című könyvébÅ‘l

---

Kósa Tibor (2 dan) hozzájárulásával
Forrás: http://kihon.aikido.org.hu/readings/ueshiba.html