 |
AIKIDO
ALAPÍTÓ: UESHIBA MORIHEI ÉLETE
 Ueshiba Morihei, az aikido alapítója 1883.
december 14-én született egy tehetôsebb földmuves
családban, a mai Tanabe tartományban. A család öt
gyermeke közül ô volt a negyedik, az egyetlen fiú. Szikár apjától, Jorokutól, a szamurájok határozottságát
és a közügyek iránti érdeklôdést, anyjától, Jukitól pedig
a vallás, a költészet és a muvészet iránti mély vonzódást
örökölte.
Kisfiúként eleinte inkább gyenge és beteges
volt, jobban szeretett olvasni, mint kint játszani.
Nyolcéves korában egy singon pap irányításával kínai
klasszikusokat kezdett tanulni, de jobban érdekelték a
titokzatos buddhista szertartások, különösen a "homa" (tuzszolgálat). Szerette a csodatévô szentekrôl, Kobo Daisi-rôl és En No Gioja-ról szóló
varázslatos legendákat, hiszen ôk az otthonától nem messze lévô Kumano szent negyedben
töltötték életük egy részét. Úgy gondolta, egy nap majd maga is szerzetes lesz.
Fia álmodozásának és túlérzékeny viselkedésének ellensúlyozására, Joroku dédapjának,
Kicsiemonnak hôstetteirôl mesélt (ôt kora egyik legjobb szamurájának tartották), és szumózásra,
úszásra ösztönözte a fiút. Morihei fokozatosan erôsödött, és miután apját egy éjjel egyik politikai
riválisa által bérelt banditák összeverték, sós könnyeit keseruen nyelve ismerte fel a megfelelô
erô birtoklásának szükségességét.
A középiskolát egy év után otthagyta. Untatták az órák, és ideges természete praktikusabb
célt igényelt. Mivel számtanból mindig jeles volt, egy könyvelôiskolába iratkozott, és egy év
múlva már könyvelôsegédként dolgozott. Húszéves sem volt, amikor a helyi adóhivatal
szakértôje lett. Kiváló dolgozó volt, elismerték, de egy, a helyi halászok és parasztok ellen
irányuló új adótörvény kapcsán fellázadt. Felmondott, és egy tiltakozó mozgalom vezetôje lett,
sok bosszúságot okozva ezzel a falu tanácsában szereplô apjának. Joroku egy jelentôs summát
adott neki mondván: "Próbáld meg azt, amit igazán szeretnél!"
Azt remélve, hogy gazdag kereskedô lesz, Morihei 1901-ben Tokióba utazott. Sikerült
neki egy nagyobb papírkereskedést nyitnia, de ez sem elégítette ki jobban, mint az adókönyvelés.
Néhány hónapon belül becsukta a boltot. Rövid tokiói tartózkodása idején kezdett vonzódni a
harci muvészetekhez. Nagyszeruen érezte magát a Kito-riu dozsó dzsudzsicu, és a sinkadzs-riu
központ kardvívó óráin. Egy komoly betegség, a beriberi kényszerítette haza. Röviddel ezután,
19 évesen összeházasodott Itogava Hacuval.
 Morihei gyorsan visszanyerte egészségét, de
nem tudta mihez kezdjen. Háborús viharfelhôk tornyosultak Japán és Oroszország felett, és az
indulatos fiatalember elhatározta, hogy belép a
hadseregbe. Egy kis kalandot remélt. Balszerencséjére,
éppen csak 150 cm magas volt, így nem érte el a
sorozáshoz szükséges magasságot. Rettenetesen
csalódva, a következô néhány hónapot a hegyekben
töltötte. Egy fáról fejjel lefelé lógott, és más nyújtó
gyakorlatokkal próbálta gerincét a hiányzó centivel
megnyújtani. A következô kísérletre megfelelt a
sorozáson, és 1903-ban belépett a gyalogsághoz.
A kemény gyakorlásokon tanúsított buzgalma,
határtalan energiája felkeltették felettesei figyelmét, és
gyorsan haladt elôre. A bajonettharcban hírnevet szerzett különleges képességeivel. Kitüntetéssel
szolgálta végig a mandzsúriai harcokat. Állítólag itt fejlôdött ki benne a csodálatos képesség:
elôre megérezte a feléje irányuló támadó szándékot. Parancsnoka felvételre javasolta a Nemzeti
Katonai Akadémiára. Különbözô okok miatt Morihei visszalépett az aktív szolgálattól.
Négyévi katonáskodása alatt tett szert rendkívüli fizikai kondíciójára (154 cm-es
magasságához kb. 80 kg tömegu volt). Ekkor kapta elsô budo oktatói engedélyét is, a Jagiu
iskolában Naka Maszakacu mestertôl. (Ez egy dozsó Szakai-ban, Oszaka külvárosában, ahol
Ueshiba hosszabb ideig állomásozott.)
Ezután hazatért, de nem tudott nyugton maradni. Heves vérmérsékletu volt, ingerlékeny,
sokszor szenvedett mániákus depresszióban. Különösen viselkedett: órák hosszat imádkozott
szobájába zárkózva; felugrott az éjszaka közepén és hideg vizet zúdított magára; vagy napokra
eltunt a hegyekben. Fia viselkedését látva, Joroku építtetett egy dozsót a birtokon, és meghívta
oda tanítani Takaki Kiojicsit, a jól ismert dzsudzsicu mestert. Morihei belevetette magát a
gyakorlásba, és viselkedése szemlátomást megváltozott.
Ugyanezen idô alatt nagy hatást gyakoroltak rá Mainakata Kumaguszu tanai (ô egyébként
több évig tanult az USA-ban és Angliában is). Kumaguszu erélyesen ellenezte a kormányzatnak
azt a tervét, hogy a kisebb sinto templomokat a nagyok irányítása alá vonják, mivel érezte, hogy
ezzel a helyi lakosság érzelmeit sértenék. Morihei támogatta Kumaguszut, tiltakozó leveleket,
beadványokat írt a hatóságoknak és az újságoknak is, tüntetéseket szervezett ... stb. Az ügyben
történô részvétel növelte Morihei érdeklôdését a belpolitika iránt. Ezért, amikor a kormány
önkéntes jelentkezôket keresett, akik majd letelepszenek a kevésbé fejlett Hokkaidón,
Kumaguszu bátorította ôt, éljen a lehetôséggel, különös tekintettel Japán jövôbeli növekvô
élelmiszerigényére. A semmibôl alkotni valamit úttörô szelleme magával ragadta Ueshibát,
ráadásul falujában ez idô tájt sok munkanélküli földmuves és halász élt. Tanácskoztak, és több
mint 80 ember döntött úgy, hogy vándoroljanak el. 1912 tavaszán az akkor 29 éves Morihei
feleségével, kétéves lányával elvezette a kis csoportot a vadregényes Hokkaidóra.
A sziget huvös északkeleti részén telepedtek le, Sirataki falu mellett. A dolgok
baljóslatúan indultak. Senki sem tudta, hogyan kell burgonyát termeszteni, és a korai fagyok, a
huvös nyarak és kemény telek három egymás utáni évben elsöpörték a termést. A vadonbeli
zöldségeken és halon tengôdô úttörôk közül nem egy megbánta tettét, és nem is haboztak
Morihei-t hibáztatni helyzetükért. Szerencsére a körülmények úgy alakultak, hogy hirtelen
megnôtt a fakitermelés iránti igény, és a falu virágzásnak indult. Újabb komoly csapás volt ugyan
a központot elpusztító tuz, de elsôsorban Morihei erôfeszítéseinek köszönhetôen egy éven belül
mindent újjáépítettek. Ô lett a falutanács vezetôje, és tiszteletbôl Sirataki királyának hívták.
Ueshiba karjainak roppant erejérôl a nehéz sirataki évek is "tehettek". Nap mint nap 45-90
kg-os fatörzsekkel birkózott. Számos meseszeru történet maradt fenn róla ebbôl az idôszakból:
Egyszer egyedül rántott ki egy lovas kocsit a mély kátyuból, máskor három banditát fékezett
meg, akik ki akarták rabolni. Egy rabló, portyázó medvét megszelídített, és megosztotta vele
ebédjét ... stb.
A Hokkaidón eltöltött évek legemlékezetesebb eseménye számára azonban a Daito iskola
aiki-dzsucu oktatójával, a nagy Takeda Szokakuval történt találkozása volt.
A hagyomány szerint a Daito iskolát 1100-ban alapította Minamoto (ti. Gendzsi)
Josimicu, Seiva császár hatodik leszármazottja. Josimicu fia, Josikijo Kogába (ma Jamanasi
tartomány) költözött, és megalapította a Takeda klánt. A családban generációkon át titokban
adták tovább a Daito iskola muvészetét. 1574-ben Takeda Kunicugu Aizuba (Fukurima
tartomány) költözött, ahol speciális osiki-ucsi (belsô használatra szánt), vagy o-dome (titkos)
technikákat oktattak, kizárólag magas rangú Aizu-beli szamurájoknak, mintegy háromszáz éven
át.
Valójában a Daito iskola eredete kevésbé ôsi, és sokkal prózaibb. Takeda Szoemon (1758-
1853) tanított egy aiki-injo-ho-nak nevezett harcmodort (a jin és jang aiki rendszerét), amelyet Ô
átadott Szaigo Tanomónak, az aizui uraság egyik fô hubéresének. Szaigo a Miszogucsi iskola
vívó, és a Kosu iskola katonai tudományát gyakorolta. Az aizui szamurájok rendíthetetlenül
támogatták az ôsi katonai rendszert, és vadul ellenálltak az új, Meidzsi császár vezette
uralomnak, egészen az 1868-as végsô kapitulációig. Bizonyos, hogy Tanomo elesett a császári
erôkkel vívott utolsó harcban; és azért, hogy a Szaigo név becsülete megmaradjon, anyja,
felesége, öt lánya és tizennégy további családtagja követett el szeppokut (rituális öngyilkosságot).
A tragédia ellenére Szaigo életmuve fennmaradt. Még amikor sinto papként szolgált, örökbe
fogadta Sida Sirót. Ô rendkívül tehetséges volt, mestere lett az osiki-ucsi technikáknak. Ezt igen
hatásosan alkalmazta, már mint Kano Dzsigoro mester újonnan alapított dzsúdóegyetemének, a
Kodokánnak egyik vezéregyénisége. 1889-ben Siro minden ellenfelét legyôzte "hegyi vihar"-
szeru harcmodorával, így öregbítve maga és a Kodokán hírnevét. Késôbb Nagaszakiba költözött,
és utolsó éveit a klasszikus japán íjászatnak (kijudo) szentelte. Siro történetét számos regény és
film is megörökítette.
Az aiki muvészete Takeda Szokaku (1860-1943), Szoemon unokája révén öröklôdött
tovább. Apja inkább a szumót kedvelte, ô viszont rendkívül sokoldalú volt. Oktatói engedélyt
kapott az Ono-ha-Itto kardvívó iskolától, tanulmányozta a "vívószent", Szakakibara Kenkicsi
iskoláját, és jártas volt a dárdával való harcban is. Az ördögien vívó Szokaku az ország minden
dozsójában vihart kavart, sok ezer versenyen vett részt, és csaknem mindig nyert.
Ueshiba 1915 februárjában találkozott vele, amikor egy napon Engaruba utazott. A
Kubota fogadóbeli találkozáskor Takeda így nyilatkozott róla: "Reményt, és különleges
képességeket vélek felismerni benned, ezért elhatároztam, hogy megismertetlek iskolám titkos
technikáival."
Morihei egy hónaposra nyújtotta meg tartózkodását, hogy új mesterével gyakorolhasson.
Siratakiba visszatérve dozsót nyitott, ahova meghívta Takeda mestert. Házat épített neki, és
gondoskodott az ellátásáról. Összesen mintegy 100 teljes napnyit tanult Szokakunál, a
fennmaradó idôt magántanulmányokkal töltötte.
1918-ban a helyi választásokon Ueshibát ismét tanácstagnak választották. Az ô
kezdeményezésére indult meg a vasútvonal kiépítése Hokkaidón.
1919 novemberében nagyon rossz híreket kapott apja állapotáról. Mélyen érintette a
dolog, ezért elhatározta, hogy visszatér Tanabébe. Felszámolta minden vagyonát, és családjával
hazaindult.Útközben hallotta a hírt, hogy Ajabében egy igazi egyéniség él, ritka szellemi
képességekkel: Oniszaburo Degucsi.
Morihei mindenképpen találkozni akart vele. Imát szeretett volna kérni apja
felgyógyulásáért, ugyanakkor ismét eluralkodott rajta a "szellemi táplálék" iránti igény. Hiába
volt fizikailag rendkívül erôs, és számos technika mestere, saját szellemi lényege ingatag és
ismeretlen volt számára, így a találkozás Degucsival sajátos pszichológiai próbálkozást ígért.
Nem is csalódott, és bár az apja miatt kereste fel a tiszteletest, annak szavai a szívéig hatoltak.
Morihei apja 1920. január 2-án elhunyt, sajnálatos módon mindössze 2 nappal azelôtt, mint hogy
ô Tanabébe ért volna.
Tragikus fájdalmában több hónapot töltött meditációval, néha jámbor eszelôsséggel
imádkozott a hegyekben. Végül elhatározta, Ajabébe utazik, hogy Oniszaburo Degucsi irányítása
alatt tanulmányozza az Omoto Kiót.
Az Omoto Kio, avagy a "Nagy Eredet Tana" egy sinto vallási szekta, amelyet - miután számos "isteni kinyilatkoztatást" kapott - egy Nao Degucsi nevu nô alapított. Tanait veje, Kitaszaburo
Ueda terjesztette tovább. (Ô változtatta nevét késôbb Oniszaburo Degucsira.) Az Omoto Kio
vallás három szabályt ad hívôinek, hogy közelebb kerüljenek Istenhez:
-
Tanulmányozzátok a természet valódi teremtményeit (fajait), és megismeritek Isten testét!
-
Vizsgáljátok meg a tökéletes világmindenség funkcióit, és megismeritek az isteni energia
forrását!
-
Figyeljétek meg az élôlények viselkedését, mentalitását, és megértitek Isten lelkét!
Jean Herbert így vélekedik errôl: Az Omoto Kio-ban Isten az a lélek, aki áthatja az egész
világmindenséget, és minden embert; az a lelkész, aki az eget és a földet irányítja. Amint az
ember egyesülni tud Istennel, korlátlan hatalom tulajdonosává válik. Az ember Isten temploma és
védôbástyája, kölcsönösen függenek egymástól.
A hatóságok nem nézték jó szemmel Degucsi tevékenységét. Felségsértésért, majd késôbb a
sajtótörvény megsértéséért is bebörtönözték. Ennek ellenére igen aktív maradt; sokszor felszólalt
- írásban is - a szociális igazságtalanságok ellen, elsôsorban az öregek, az árvák és a nyomorékok
érdekében.
1924-ben, nagy titokban (mivel éppen ajabei számuzetésre ítélték a császár elleni
tiszteletlensége miatt), néhány hívével, köztük Ueshibával elhagyta Japánt, hogy az akkor még
Kínához tartozó Mongóliába utazzon.
Miután megérkeztek Degucsi bejelentette, hogy Ô Maitreja Buddhának, mint dalai lámának
az inkarnációja (megtestesülése). Ô az, akire mindenki már régóta várt. Paradox módon éppen
ott, Mongóliában szerette volna felépíteni új vallására támaszkodva a "Béke Királyságát".
Muködésük területén azonban abban az idôben kínai és japán seregek néztek egymással
farkasszemet, így nem csoda, hogy a kínai házigazdák nem voltak túl barátságosak, a naiv
hittérítôknek állandóan menekülniük kellett. Végül is elfogták, láncra verve bebörtönözték ôket.
Több hónapos fogság után éppen golyó általi kivégzésükhöz készültek, amikor az utolsó
pillanatban, a japán konzul közbenjárására, megérkezett a kegyelem. A csaknem végzetes
kimenetelu, ábrándozó expedíció tagjait ennek ellenére hazatérésükkor hôsként üdvözölték
Modzsi kikötôjében.
 Degucsit 1935-ben feleségével és 50
közeli követôjével együtt letartóztatták, majd
életfogytiglani börtönre ítélték. 1942-ben óvadék
ellenében elengedték; életének hátralévô hat évét
visszavonulva, versírással és fazekassággal
töltötte. Vallása (miután templomait
lerombolták) a II. világháború után éledt újra, de
sohasem "gyógyult meg" igazán. Ma kb.
200,000 híve van.
Az Omoto-Kio tanok és Degucsival való szoros
kapcsolata alaposan befolyásolták Ueshiba
gondolkodását. Bár Morihei mindig elismerte,
hogy a budo lényegét Takeda Szokaku mutatta
meg neki, de állította, hogy megvilágosodása az Omoto-Kio lelki gyakorlatok során történt.
Éppen Degucsi volt aki bátorította, hogy alakítsa ki saját stílusát, mert a Daito iskola módszerei
túlságosan harcorientáltak, és nem szolgálják azt a célt, hogy az ember "azonosuljon" Istennel,
azaz összhangban éljen mindenki mással. Tehát már rögtön az elején elvált a két módszer (a
Daito-riu aiki-dzsucu és az aikido), mind megközelítésben, mind pedig a végrehajtásban. Bár
Takeda ezután is rendszeresen látogatta Ueshibát, és noha ô tisztelettel viselkedett iránta, a a
számláját mindig ô állta, rajongása megszunt.
Ajabébe visszatérve még intenzívebben folytatta a gyakorlást, mint eddig. Tanítványainak
valódi kardokat adott, és megparancsolta nekik, hogy próbálják kettévágni. Nem adta fel
aszketikus sem: mindennap 11 órakor a házi szentély felôl jövô, szinte földöntúli hang rázta meg
a környéket, este kilenckor pedig félelmetes "huss" hallatszott, mintha valaki egy hatalmas
tárgyat emelt volna fel.
1925 tavaszán egy kendo-instruktor jelentkezett az ajabei dozsóba, hogy kipróbálja
Morihei képességeit. A kendomester több órán át szakadatlan hévvel támadott. Ueshiba a hosszú
gyakorlás alatt kifejlesztett "hatodik érzékével" (saját elmondása szerint, mintha egy fényvillanás
jelezte volna elôre a támadások irányát) könnyedén elkerülte a támadó fakardjának vágásait, csapásait.
Miután a kendomester elment, Morihei visszavonult kertjébe pihenni. Mint késôbb
beszámolt róla, hirtelen mennyei fény árasztotta el. Úgy érezte, mintha a remegô földbôl
elôgomolygó aranyfelhôk szerteoszlatták volna az anyagi és szellemi világot, mintha eggyé vált
volna a világmindenséggel. Ekkor jött rá, hogy az igazi Budo célja a minden élôlény áhította
szeretet. Negyvenkét éves volt ekkor.
Az Ueshiba szentély Ajabében eredetileg az Omoto Kio híveknek épült, de ahogy Morihei
híre egyre jobban terjedt, sok nem hívô - elsôsorban katona - járult elé belépési engedélyért.
Jellemzô Tomiki Kendzsi esete, aki dzsúdómester volt, majd késôbb kialakította saját aikido
rendszerét.
Amikor barátai - valamennyien Ueshiba-tanítványok - nógatták, hogy ismerkedjen meg
mesterükkel, Tomiki kötekedve ezt mondta:
"Hallottam Ueshibáról, és hamis (cseles) bemutatóiról. Ha elfogadom egy
negyvenéves hegyen túli kihívását az összes kollégám ki fog nevetni."
Társai
megígérték, hogy titokban tartják a találkozót, így Kendzsi beadta a derekát...
A bemutatkozás után Tomiki határozottan megindult Morihei felé, de azonnal a padlón
találta magát. Újabb lehetôséget kért, megfogadva, hogy majd minden tudását beleadja... - ezúttal
a dozsó másik sarkában landolt. Indulatosan felpattant és ismét támadott, de mivel egy
másodpercen belül újra csak beverte a hátát, meghajolt és azt mondta:
"Remélem, hogy az ön tanítványa lehetek!"
1925-1926-ban Ueshiba sokat volt Tokióban Takesita admirális és más, befolyásos
emberek kívánságára. A szinte szakadatlan utazás, és a rengeteg edzés erôsen kimerítette. Egy
edzés után Morihei összeesett és elájult. Az orvos teljes pihenést írt elô számára.
(Bár fizikailag éppen beteg volt, mégis képes volt szabadon elôadni aiki technikáit. Talán ez is
bizonyítja, hogy az aiki egyfajta az anyagtól független, inkább szellemi dolog. A KI sosem tunik
el, független az egyén fizikai állapotától. Takeda Szokaku például élete végéig ragaszkodott
ahhoz, hogy maga vezesse edzéseit, annak ellenére, hogy jobb oldala egy sérülés következtében
csaknem teljesen lebénult. Emlékét ôrzi Az utolsó szamuráj címu nagy sikeru film.)
Hat hónapos ajabei tartózkodás után Ueshiba visszanyerte egészségét. Degucsi bátorította,
hogy váljon külön az Omoto Kio szervezettôl, költözzön a fôvárosba és alakítsa ki a saját
rendszerét. 1927-ben az Ueshiba család házat bérelt Tokió Siba Sirogane negyedében, és Morihei
egy a Simazu herceg által átalakított biliárdteremben kezdett órákat adni. A következô években
többször költöztek, majd az egyre több jelentkezô miatt Usigoméban létesítettek dozsót és
rezidenciát (jelenleg ez az aikido vezetôinek dozsója).
Kano Dzsigoro, a dzsúdó "pápája" - miután saját szemével gyôzôdött meg Morihei aiki
technikáiról - kijelentette: "Ez az én ideális budóm, az igazi dzsúdó!" Számos kiváló Kodokan-tanítványt küldött Ueshibához tanulni. Egyikük, Mocsizuki
Minoru, késôbb saját aikido stílust fejlesztett ki.
1931-ben kész lett a Kobukannnak nevezett dozsó, és egy évre rá megalapították a Budo
Fejlesztô Társaságot, ahol Morihei volt a fôinstruktor. Sioda Gozo, a Josikan Aikido jelenlegi
vezetôje is ekkortájt kezdett el itt tanulni. Mindig szoros kapcsolat volt a Szokaku-féle kardvívás
és Ueshiba aikidoja között (ôk ketten talán a kor legjobb vívói voltak), sôt egy ideig kendo
szakosztály is muködött a Kobukanon.
Morihei, mivel úgy érezte, hogy fia, a könyvmoly Kisshomaru (pedig ô maga is ilyen volt
kiskorában) nem lesz képes folytatni életmuvét, örökbe fogadott egy Tanaka Kijosi nevu fiatal
vívót, aki azonban néhány évvel késôbb - ismeretlen okból - elhagyta a családot.
A II. világháború kitöréséig rendkívül szorgalmas oktatás folyt a Kobukanon. Morihei ezenkívül
speciális órákat adott a katonai fôiskolákon és rendôrakadémiákon, valamint oktatott színészeket,
táncosokat és szumó birkózókat.
 Íme néhány történet azok közül, amelyek ebben a
korban igencsak ismertek voltak:
...A híres Miura tábornok, a japán-orosz háború
hôse, a Daito iskola tanítványa volt, és Szokakutól halott
Ueshibáról. Egy nap felfigyelt a dozsó cégtáblájára, és
bement körülnézni. Elôször cinikus volt, de a látottak
kezdték meggyôzni és elhatározta, ô is Ueshiba tanítvány
lesz. Mindazonáltal - még mindig egy kicsit
hitetlenkedve - egy edzést szervezett a Tojama Katonai
Akadémián. Ennek bajonettharcos (jukendo) tanítványai
vadságukról, méreteikrôl és erejükrôl voltak híresek.
Biztatták Moriheit, használjon védôöltözetet, mert
esetleg durvák lehetnek a dolgok. Ueshiba mosolyogva
utasította vissza ôket:
- Mivel fa bajonetteket használnak, semmi ok az
aggódásra. Egyenként fognak támadni?
- Természetesen - hangzott a válasz.
- Én mindig, minden oldalról várom a támadást! Kérem
jöjjenek csoportosan!
Hitetlenkedve csak egy hallgató indult elôre.
Amikor a többiek látták, hogy a hátsó felére pottyan, elvesztették a fejüket és egyszerre
megindultak. Minden igyekezetük ellenére egyikük sem ért olyan közel, hogy megérinthette
volna Moriheit.
...A katonai rendôrség akadémiáján a hallgatók különösen kegyetlen meglepetést eszeltek
ki. Általában 20-30 résztvevôje volt egy órának, de egy alkalommal mindössze egy tanítvány
jelent meg. Ueshiba csak egy rövid foglalkozást tartott, majd kisétált a rövid udvarra, hogy
hazatérjen. Ekkor hirtelen elôrajzottak a "hiányzók", botokkal, fakardokkal és bajonettekkel
felfegyverkezve, hogy "üdvözöljék" mesterüket. Morihei szokásos higgadt módján fürgén
elkerülte a támadásokat, majd átment a kapun, mintha semmi sem történt volna.
...Oszaka központi rendôrfônökségén Ueshiba megkérte az öt legerôsebb tisztet, hogy
szorítsák le ôt a padlóra, egyikük tartsa fojtásfogással felülrôl, a többi négy pedig egy-egy
végtagjánál rögzítse. Bár Morihei teste teljesen a rendôrök alatt volt, azok egy pillanat alatt
lerepültek róla. A kívülállók alig láttak bármiféle mozdulatot, ezért megkérdezték a rendôröket.
Azok így válaszoltak: "A teste eleinte szinte kellemetlenül lágy volt, mint a selyem, azután ahogy
a rövid kiai elhangzott, mintha egy darab vas lett volna, és elrepültünk."
Aki a fojtásfogással tartotta, megjegyezte: úgy érezte, hogy a kezei lefejtôdnek a meste
nyakáról. Ueshiba nevetve pirongatta ôket: "Tanuljatok hatékonyabb letartóztatási technikákat,
hátha egyszer igazán veszélyes bunözôkkel lesz dolguk!"
...Morihei többször mondta tanítványainak, hogy ha csak egyszer is meg tudják lepni,
hatalmas lakomát rendez nekik. A tanulók éjjel-nappal próbálkoztak a közelébe férkôzni, de
hiába. Még amikor aludt is, ahogy a közelébe értek, Ueshiba összerezzent és felébredt. Azt
gondolták, egyáltalán nem is alszik, vagy valamiféle idegrendszeri rendellenességben szenved,
így az orvost hívták, hogy megvizsgálja.
"Jól érzem magam, miért hívtatok orvost?" - kérdezte Ueshiba.
Elmondták neki az éjszaka történteket.
"Legyetek nyugodtan, aludtam. De tudnotok kell, bármikor közeledik valaki felém, amint
kb. 5 méteren belül ér, a testembôl és az ô testébôl kilépô láthatatlan sugarak találkoznak, így
azonnal megérzem a jelenlétét, még álmomban is."
Sirata Szenszej emlékezett vissza, hogy egyszer ô és egy másik fiatal ucsi-desi (a
mesterével együtt élô tanítvány) kilógtak élvezni az éjszakát. Habár Ueshiba szobája elég messze
volt a dozsó kapujától, és a távozók minden óvintézkedést megtettek, hogy ne csapjanak zajt,
mesterük másnap váratlanul rájuk kérdezett: "Hol jártatok a múlt éjjel?"
...Egyszer Ueshiba vonaton utazott a tanítványaival. Egy idô múlva a mellette ülô ember
hirtelen megdermedt, és furcsa fintort vágott. A tanítványok azt hitték, Morihei nyilván ismeri,
mert mosolygott rá. A következô állomáson azonban a mester így szólt az emberhez: "Tunj el!",
mire az hanyatt-homlok lerohant a vonatról. "Ki volt ez?" - kérdezték a többiek. "Egy zsebtolvaj" - felelte a mester.
A vonatokról szólva, Ueshiba Japán egyik legigényesebb utasa volt. A vonat indulása
elôtt legalább egy órával kint akart lenni az állomáson, ugyanakkor gyakran és szeszélyesen
váltogatta útiterveit. Túlérzékenysége miatt tanítványai sosem tudták, mit várjanak tôle egy
utazás elôtt.
...Niki Kenzo, azaz "Dr.Barna Rizs", az egészséges táplálkozás támogatója, egyik
legkorábbi tanítványa volt. Ueshiba nem tartotta oly fontosnak a barna (hántolatlan) rizst, de
mivel mindig voltak emésztési problémái, a sima, egyszeru ételeket kedvelte: a zöldségeket és a
halat. Titkos fegyvere volt a csirkehúsleves! Valahányszor nem érezte jól magát, egy jó nagy
tállal evett belôle. Ugyanakkor - a legtöbb budokával ellentétben - szinte sohasem ivott szakét.
...Tanítványai egyszer megkérdezték Ueshibát, hogy a nindzsák különbözô trükkjei
valóban megtörténtek-e. "Túl sok filmet néztek!" - felelte. "Fogjátok a fegyvereiteket, majd én
adok nektek egy valóságos nindzsucu bemutatót!" Körülbelül tízen vették körül a dozsó közepén. Ám ahogy rátámadtak, csak egy légáramlatot
éreztek, és Morihei eltunt.
"Erre, erre!" - hallották hívását 8 méterrel arrébb, a második szintre vezetô lépcsô
közepén. Késôbb azonban határozottan mérges lett, amikor újabb trükköket kértek tôle. "Meg
akartok ölni, csak a szórakozásotokért? Minden egyes alkalommal évekkel rövidíti meg az életét
az, aki ilyen technikát hajt végre!" - mondta.
Felmerül a kérdés, hogy ha Ueshiba budója a szeretetért, és a békéért jött létre, vajon
hogyan gondolkodott a II. világháború alatt? Oniszaburo Degucsival ellentétben, aki sohasem
adta fel pacifista elveit és börtönbe is csukták emiatt, Morihei a császári uralom lelkes
támogatójának tunt. Tanított a katonai fôiskolán, számos tanítványa volt a háborút irányító
tábornokok közül, elment Mandzsúriába az ottani bábkormány meghívására stb. Ugyanakkor fia
írta róla, hogy a háború elôtt és alatt is sokszor hallotta apját keseruen panaszkodni: "A
katonaságot az állam szörnyen vakmerô, meggondolatlan ôrültjei irányítják, akik vallási elvek
leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztítanak. Isten akarata ellen
cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet. Az igazi budo az életet kell, hogy
táplálja, erôsítse a békét, a tiszteletet és a szeretetet, ne akarja fegyverekkel szétrombolni a
világot." Ueshiba utalt rá, hogy 1942-es Ivamába költözése többek között azért történt, mert
sejtette, hogy a háború nem fog Japán számára jól végzôdni, és remélte, hogy az aikido már egy
új korszak hitvallása lesz.
 Valóban, a háború kiürítette a Kobukan dozsót és
Morihei az említett okok miatt, valamint a városi élettôl
és egy nagy központ adminisztrációjától fáradtan
elhatározta, hogy visszatér vidékre, ahol gyakorolhatja
az aikidot és a földmuvelést is. Gyakran mondogatta: "Számomra a budo és a földmuvelés egy és ugyanaz!" Fiára ruházta át a tokiói dozsót, lemondott hivatali
pozícióiról és feleségével elhagyta Tokiót, hogy
letelepedjenek a néhány évvel azelôtt vásárolt
birtokukon, az Ibaragi tartománybeli Ivama nevu
faluban. Itt élte át Ueshiba a háború hátralévô éveit,
nyugalomban a földet muvelve és gyakorolva, valamint
felügyelve a Suren dozsó és az Aiki szentély építkezését.
Tulajdonképpen Ivamát tekinthetjük az aikido
szülôhelyének. Elôször aiki-dzsucunak, majd aikibudónak
nevezték a módszert, és inkább muvészetnek tekintették. 1942-tôl (amikor az aikido
kifejezést elôször használták hivatalosan) 1952-ig Morihei tovább finomította a technikákat, és
tökéletesítette az aikido filozófiáját.
Japán 1945-ös kapitulációja után a tanítványok azt hitték, vége az aikidonak, de Ueshiba
biztos volt az ellenkezôjében: az aikido virágozni fog, és az egész világ megismeri valódi
értékeit. Így is történet. 1948-ban létrejött a japán Aikikai (Aiki Szövetség), hogy támogassa az
aikido elterjedését bel- és külföldön. Ueshiba a szervezést fiára és tanítványaira hagyta, ô maga
jobban kedvelte az ivamai edzéseket. Mindennap hajnali ötkor, ünnepnapokon háromkor kelt,
imádkozott és meditált órákon át, majd az idôjárástól függôen tanult vagy a földjét muvelte.
Esténként pedig vezette az edzéseket. Szaito Morihiro, az ivamai dozsó jelenlegi vezetôje így
emlékezik:
"Amikor meditált, a levegôt súlyos, szinte zord, ünnepélyes szellemiség járta át, de amint
abbahagyta, éreztük meleg szeretetét és irántunk való jóságát! Az aikido és a földmuvelés volt az
élete, és az egész világmindenség volt a dozsója."
Az aikido a II. világháború után gyorsan terjedt. Ebben nagy szerepe volt a központi
vezetôség (Hombu dozsó, Tokió) áldozatos munkájának. Instruktorok indultak útnak szerte a
világban, és ma már minden földrészen ismert harcmuvészet az aikido. (A nemrég lezajlott tokiói
világkongresszuson 1988 augusztusában a Magyar Aikido Szövetséget is a világszövetség tagjai
közé választották.) Ueshiba Morihei, az aikido alapítója "O Szenszej"-ként vált világhíruvé, és
számos kitüntetést kapott a japán kormánytól.
1969 tavaszán Morihei beteg lett. Kórházba szállították, ahol megállapították, hogy
májrákja van. (Mint már korábban említettük, egész életét végigkísérték különbözô
gyomorpanaszok. Ô maga egy sósvíz-ivási versenyt okolt, amit egy jógamesterrel folytatott, de a
rengeteg, rendkívül kemény edzés sokkal valószínubb kiváltó ok.) Saját kérésére hazaszállították.
Noha fizikailag nem volt képes többé vezetni a gyakorlásokat, a dozsóból kiszurôdô hangok
alapján pontosan el tudta mondani, mi történik odabenn. A körülötte élôk szerint soha nem volt
erôsebb, mint akkor, teljesen ellazítva magát. Bár teste szinte semmivé lett, olyan nehéz volt,
hogy tíz legerôsebb tanítványa sem bírta felemelni.
Amikor állapota kritikusra fordult, minden jó barátja, tanítványa meglátogatta. Ekkor megadta
utolsó instrukcióit:
"Az aikido az egész világ számára van. Sohase gyakoroljátok öncélúan, mindig csak a másik
emberért."
1969. április 26-án kora reggel a 86 éves mester megfogta fia, Kisshomaru kezét és
elmosolyodott. "Vigyázz a dolgokra!" - mondta és meghalt. Két hónappal késôbb követte ôt hu felesége, Hacu.
Hamvait a tanabei családi templomban helyezték örök nyugalomba. Emlékére minden évben
emlékszertartásra kerül sor az ivamai Aiki szentélyben.
Részlet Kósa Tibor - Gáspár László: Aikido - Út a test és lélek harmóniájához címu
könyvébôl
Kósa Tibor (2 dan) hozzájárulásával
Forrás: http://kihon.aikido.org.hu/readings/ueshiba.html
|
 |
|
 |
